Rozsdásszemű

„A nap sugarai átvillantak a kert sűrű lombjai között, igéző fénybe vonva a romos szobrok és szobrocskák kopott márványát. A kislány, aki én voltam, akkor is ott bóklászott, mint mindennap reggel, délben és este. Úgy 1947-et írtak a naptárak.
Amiben léteztem, azt a saját békém burkának hívom, és azóta is próbálom megtartani, hisz ebből fakadt akkor és azután is a bátorságom, amit Isten kegyelmének tartok. Mert békében lenni önmagunkkal, bátornak lenni és szeretni a szabadságot, az jó. Már akkor sem foglalkoztam piszlicsáré ügyekkel: meg kellett lesnem, hova bújnak a bodobácsok, meg hogy hová kódorgott el a kutyám, akit csak úgy felszedtem valahol. Ukus. Így hívtuk. Fekete kis korcs volt, minden felfedezőutamon elkísért. Még a cuclimat is közösen rágtuk. Ha valami érdekelt, a cumit izgalmamban kivettem a számból, Ukus bekapta, ha visszakértem, visszaadta. Kis zöld ruhámban olyan voltam, mint egy rejtőzködő manó. A ruhámat amerikai ejtőernyőből varrta Ómamám, aki egész ifjúságomban varrt nekem – lepedőből blúzt, táskából cipőt, pokrócból kabátot –, hogy csinos legyek, a nyomorúság ne ordítson rólunk.