Az ember másféleképpen tekint az égre, mást keres és lát a csillagokban, mint régen – mondjuk – a távcső fölfedezése előtt. Eleink számára a csillagképek nem csupán vonalakkal összeköthető fénypontok voltak, a bolygók sem csak az ég pontszerű vándorai, hanem hatalmas természet-, sors- és történelemformáló erők megtestesülései. Meghatározták az ember világképét, s jelen voltak életében: ünnepeiben, tudományában, művészetében. A csillagoknak a középkori gondolkodásra gyakorolt hatását mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a mindenható egyház az ünnepeit, köztük természetesen a szentekét, a régi pogány európai kalendáriumokhoz igazította, s igen sok szentje az első mártírok közül nem is volt élő alak, hanem „csupán” naptári–csillagászati és asztrológiai jelképkonstrukció. E szentek antikvitástól kölcsönzött és „megkeresztelt” személye, élettörténete és ünnepnapja a hozzá tartozó rítusokkal antik planétaisteneket, a naphoz illő csillagászati „eseményeket”, az évszakra, hónapra jellemző mezőgazdasági tennivalókat jelzett. Az asztrálszimbolika középkori elevenségét mutatja, hogy még az egykor valóban élt, történelmi szentek körüli, szinte nyomban haláluk után meginduló legendaképződés is telis-tele van csillagászati utalással. A mi I. László királyunk szentté avatását például halála után mintegy száz évvel III. Béla kezdeményezte. Az ő kérésére küldte el III. Cölesztin pápa két bíborosát, hogy László váradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte a még ingadozó olasz csodaszakértőket. Jámbor hagyomány szerint 1192. június 27-én (a későbbi László-napon), a „váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Valóban nagy érdemei vannak László királynak! – kiáltották a bíborosok”, s másnapra elrendelték tetemének fölmagasztalását.
