A zakatoló világban romlástól szeretném védeni legendás történelmünk diadalmas, ugyanakkor megtépázott örökségét. Szomorúan és felelősen érzékelem a sajgó sebeket. A felelősség magával hordozza a terhet. Költői lendülettel repülnék a végtelenség felé, hogy a sötétség mélyéből
is felszínre hozzam az örök emberi értékeket. A tiszta forrásból táplálkozó művészetnek vagyok a híve. Jelszavam pátosz nélküli egyszerűségben is a nehéz menetelés, még akkor is, ha dantei poklokat járok végig. Mi is a művészet? Kinek pénz, kinek szerelem. Nekem SZERELEM.
Nyugvópontot keresek a művészetben, általa csillapítom lázam. A magasságról és a mélységről elmélkedem. Hiszek a láthatatlan erőben, amely működteti a világmindenséget. Transzcendentális történeteket keresek emberi bizonylatokkal. Sors és művészet. A kommunista diktatúra alatt elorozták lábunk alól a földet is. Hányszor szorult ökölbe a kezem, fojtottam el a lobbanó tiltakozásom a tragédia ellen! Mennyi sorstragédia, mennyi reménytelen élet! Rabjává váltunk
az illúzióknak, s nem vettük észre a lábunk alatt heverő romokat.
Sikerül-e megőriznünk kincseinket? Meg tudjuk-e védeni szülőföldünket? Hozzá köt minden. Ide ereszkednek le gyökereink. Ez a föld bölcső és koporsó. Anyaföld. Erőt ad a megpróbáltatásokban. Testén születnek álmaink, vágyaink, reményeink. Küldetésem a Földanyától származik. S ha eltávozásra készülnék, utánam szól: - Ne menj el!
Itthon maradok, és mozaikként rakom ki a motívumokat, a jelképeket, amelyek meghatározzák a témát is: a kereszt, a madárijesztők, a fehérre meszelt házak, a bogáncsot tördelő, simogató kezek, a sikoly zuhanó madara, a megdőlt fák, a mélység és a magasság ritmusa, az ember.
A siker velejárója a kétely. Nem elegendő a szívembe zártakat birtokolnom, azokat meg is kell osztanom másokkal.
Kedei Zoltán
