Ott volt először is az elszakadás. Komlóssy József elszakadt az édesanyjától úgy, hogy nem tudhatta, viszontlátják-e még egymást. És ez érvényes volt szülőföldjére, hazájára is. Aztán a nyugati munkakörülményekről is talán idealisztikus elképzeléseink vannak. Komlóssy József mindig keményen dolgozott. Tény, hogy munkáját rendesen megfizették, s ennek következtében kinyílt számára a világ, amit ő tudott is élvezni.
Emigráns barátaim ma már idősek, de ők nem olyanok, mint sok magyar nyugdíjas. Sokat utaznak, hazajárnak, jókedvűek, mint Jóska bátyám, aki vígan furikázik kis piros Volvo sportkocsiján nyolcvan plusz évesen is. Nem bizonygatnak semmit, nem görcsösek, nem panaszkodnak – lazák és szabadok. A szabadság levegője veszi körül őket, pontosabban az árad belőlük. Jóska bácsinál ez bizonyára alkati kérdés is. Mégis, ha rájuk nézek, akkor egy másfajta magyar embert látok, mint általában itthon. És elgondolkozom, hogy milyen lehetett volna a mi kis nemzetünk, ha szabadságban tölti a XX. századot. Emigráns barátaim szívósságuknak, kitartásuknak köszönhetően végül megvalósították az álmaikat – beleértve például a kis sportkocsit. Jó életük volt, olyan, amilyen minden magyarnak járt volna.
Van még egy dolog, ami az én emigráns barátaimra – köztük Komlóssy Józsefre is – jellemző. Az, hogy elsősorban a magyar ügy, a nemzeti ügy kapcsán lehet velük találkozni ilyen-olyan fórumokon. Vagyis a szabadságot, amit a szabad világtól kaptak, arra is használták, hogy az otthon maradt – Erdélyben maradt – nemzettársaiknak hasznára lehessenek. Persze, nem mindenki ilyen, de vannak szép számmal kezdeményező, fáradhatatlan, találékony amerikás, németországi vagy svájci magyarok, akik mindig ott vannak az ország, a család, egy egyház vagy az alma mater mögött, amikor kell, vagy éppen nem is kell, de lehet támogatni.
A szabadsággal élni tudni kell. Voltak, akik elszálltak a szabadságban, elragadta őket, és elenyésztek. De akiknek biztos belső koordináta-rendszerük volt, amikor megérkeztek a szabad világba, azok jól tudtak élni ezzel a szabadsággal – mások javára, a mi javunkra. Ezt a gondolatot Komlóssy József is megfogalmazta a farkaslaki érdeklődő helybelieknek: „Azzal kezdtem, hogy az ember fiának nemcsak azt kell tudnia, hogy hová megyen, de azt is, hogy honnan jött, mert az, aki ezt nem tudja, csak olyan, mint az ördögszekér az Alföldön, amit gyökér híján kénye-kedve szerint hajt a szél. Én pedig a nagyvilágban a tartásomhoz az erőt mindenkor a gyergyóditrói gyökereimből nyertem. Azért vagyok most itt, Székelyföldön, hogy meglocsoljam a gyökereimet.”
Komlóssy idővel a FUEN alelnökeként (az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója, az európai őshonos nemzeti kisebbségek érdekképviseleti szervezete) közéleti közösségi munkába állt, ahol – a szabad légkörnek köszönhetően – természetes dolog a kisebbségben élő népcsoportok autonómiájáért dolgozni. A FUEN-ben több példa is volt működő európai autonómiákra, tehát kézenfekvő volt összefogni velük a külhoni magyar célkitűzések támogatása érdekében a rendszerváltozást követően.
Mondhatni öntevékenyen, saját kezdeményezésre fogott bele Komlóssy József a lobbizásba és a kisebbségvédelembe – senki sem küldte vagy fizette őt ezért. Ezt az öntevékeny, kezdeményező magatartást az amerikás magyaroknál láthattuk először, még a XIX. század végén megjelenni, ami a zsellérsorból magabíróvá emelkedett, majd hazatelepedett magyar gazdák esetében nagyon látványos jelenség volt. Ez azóta is jellemzi nemcsak az amerikás magyarokat, hanem a svájci, német stb. magyar kolóniákat is.
„Ritka jó eszköz” Jóska bácsi a magyar kisebbségi lobbi számára, mert remekül tud kapcsolatokat építeni. Ahogy egy barátja találóan mondta róla, Jóska barátunk, mint mérnök, évtizedekig utakat épített a hegyek között. Minekutána 1996-ban végleg feladta a mérnöki tervezőirodáját Svájcban, a magyar kisebbségek „főállású” lobbistája lett. Mint ilyen a mai napig azon van, hogy hidakat építsen emberek és népcsoportok között. Jó, de nem magányos eszköz volt, hiszen a szövegek megfogalmazásában állandó társa volt Gyarmathy György, későbbi müncheni főkonzul barátja. Ők ketten kiegészítették és erősítették egymást, elválaszthatatlan párost alkottak. Így voltak ketten a legjobbak, mert Jóska bácsi vehemens megközelítését ő szelídítette szalonképessé, fogalmazta nemzetközi közegben is befogadhatóvá. Ez a könyv neki is emléket állít – Isten nyugosztalja!
Aki már találkozott Komlóssy Józseffel – és ki ne találkozott volna vele –, az tudja, hogy nagy mesélő, aki mellett nem lehet unatkozni. És hogy a történetei általában vidámak, mert székely mesélő. Ez az életrajzi könyv sem egy nagy, összefüggő epikus mű, hanem életmozaikokból áll össze: egy tematikusan rendezett anekdotagyűjtemény. Az előbb említett farkaslaki jelenet a gyűjtemény egyik kiemelt fontosságú összetevője, hiszen az eset fölött óhatatlanul ott lebeg az egyik legnagyobb székely mesélő, Tamási Áron szelleme, aki Jóska bácsi életének is meghatározó alakja. Hogy ez a „mesélés” mennyire szerves része személyiségének, azt az mutatja, hogy már a debreceni középiskolai kollégiumában is jött villanyoltás után a sötétben a szobatársaktól a kérés, felszólítás: „Komi, mesélj!” – és kezdődött az esti mesemondás.
Rám a politikai tanulságok mindig a személyes példákon keresztül hatottak legjobban, és az az igazság, hogy ebben a mesélő formában ezek olvasmányosak, szórakoztatóak is.
Jóska bácsival egyfajta apa-fiú barátság szövődött közöttünk az évtizedek során. Talán egyet fog velem érteni, ha rászabom ezt az apa-fiú jelenetet Márai Sándor A kassai polgárok című drámájából: A kőfaragó fia a nyugati vándorévekre készül, és apja így búcsúzik tőle: „Mindig nyugatra menj! És ne feledd soha, hogy keletről jöttél!” Ő sohasem feledte, és vissza is tért. Köszönjük, Jóska bácsi, hogy nem feledted. Mesélj nekünk még sokáig!
Németh Zsolt
