Hogy mennyire igaz emez állítás, elég csak feltenni a kérdést: ki volt Szent Erzsébet, Szent Hedvig, Szent Kinga, Szilágyi Erzsébet, Cillei Borbála, Báthory Erzsébet, Báthory Zsófia, Lórántffy Zsuzsanna, Széchy Mária, Bethlen Kata, Zrínyi Ilona, Laborfalvi Róza, Széppataki Róza vagy Fedák Sári társa? Olyan jelentős szerepet játszottak a szebbik nem képviselői az elmúlt évezredben, hogy a nemzet virágainak nevezik őket, sőt, megszületett a népnyelvben a nagyasszony fogalma – amely eredetileg csak Szűz Máriát illette meg – azok jellemzésére, akiknek a legtöbbet köszönheti a magyarság. A fejlettnek tekintett Nyugat nem kis büszkeséggel vallja, hogy élen jár a nők egyenjogúsításának terén, nem is sejtve, hogy e Kárpátmedencei nép századokkal megelőzte: a magyar asszonyok már a középkorban országnyi gazdaságokat vezettek, gályaparancsnokként megmentették királyukat, várkapitányok voltak, a későbbiek folyamán huszárcsapatoknak parancsoltak, egy sor olyan tevékenységből kivették részüket, amelyek kifejezetten férfidolognak számítottak. Ez sajátos történelmünk terméke volt, hiszen a hadban álló férfiakat helyettesíteni kellett a gazdaságban, társadalmi, kulturális életben és a családban egyaránt. Visszatekintve az eltelt bő évezredre: lehetetlen túlbecsülni asszonyaink szerepét e nemzet megtartásában és felvirágoztatásában. Olyan terheket kellett viselniük, olyan feladatokat felvállalniuk, amik a fejlettebb országokban még csak fel sem vetődtek. E munka kísérletet tesz arra, hogy felmutassa azon asszonyok tevékenységét, akik talán a legtöbbet tették e nemzet megmaradásáért, felvirágoztatásáért. Életüket, cselekedeteiket közelebbről megismerve örömmel nyugtázhatjuk, ezúttal is bebizonyosodott: sokkal gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk. Számunkra e rég porladó asszonyok példaképek, követendő példák lehetnek; életük, tevékenységük sürgető korparancs: cselekedjük, mit megkövetel a haza.
