Egy olyan korszak lenyomatát adja, amelyben még élt az a hagyományos világ, amelyet Bartók is lejegyzetelt a gyűjtőkörútjain.
Férjem, akit nyelvészként és műfordítóként állandóan igényes nyelvi környezet vett körül, büszke volt rá, hogy édesanyja, akinek színészként és regényíróként szintén természetes volt az irodalmi igényesség, ilyen színvonalú kötetet állított össze.
Elmélyültebb filológiai kutatás nélkül is látható, hogy az antológia mennyiben tér el a háborús években megjelent hasonló kiadványoktól. Kissé leegyszerűsítve: a második bécsi döntés utáni években főképp szépirodalmi, illetve politikai-történeti összeállítások láttak napvilágot sűrű rendben Erdélyről, különösen a visszatért magyarokról. Valószínű, hogy Ignácz Rózsa világosan látta: nem egy sokadik irodalmi antológiára van szükség a közismert nagy nevekkel; s alkatából, szemléletéből is következhetett, hogy az Erdély-kultuszt el akarta határolni a napi politikától.
Célja egy olyan művelődéstörténeti kiadvány közrebocsátása lehetett, amely az erdélyi hétköznapokat hozza közelebb a trianoni Magyarország olvasóihoz, azaz mindenképpen sokkal több volt, mint a puszta ünneplés: a könyvben olyan tárgyakról van szó – színház, népművészet, költészet, építészet, falusi, városi, havasi mindennapok –, amelyekről joggal gondolhatta, hogy felszínes ismeretek élnek róla a magyarországi közvéleményben. S ezeket az információkat úgy adagolta, sőt úgy választotta ki a szerzőket, műfajokat, hogy a szövegegyüttes a kevéssé
kitartó olvasó számára is befogadható és tanulságos legyen. Súlyt helyezett ugyanakkor arra, hogy az érdeklődőt a korszak jelentős alkotói igazíthassák el egy-egy fontos kérdésben; így lett a könyv szerzője Hunyady Sándor, Laczkó Géza és Szentimrei Jenő. A szövegeken természetesen átüt a visszatérés fölött érzett, a korszak magyarjainak elsöprő többségét ideológiai meggyőződésüktől függetlenül összekapcsoló öröm.
Még valami különösen fontos ebben a könyvben. Nyilván nem kis gondot okozott az összeállítónak, hogyan lehetne úgy érzékeltetni a magyar eufóriát, hogy az ne sértse indokolatlanul a kisebbségivé vált románok érzékenységét. Több olyan írást válogatott a könyvbe, amelyek tételesen kimondják, hogy az együttélés pozitív hagyományainak újra érvényessé kell vállniuk, s a két nemzet viszonyából a lehetséges mértékig ki kell zárni a politikát. Vannak itt olyan írások, amelyek kissé patriarkálisan – de akkor is jóindulattal – szólnak a románokról, és olyanok is, amelyek nyíltan kimondják, vagy nyomatékosan sejtetik, hogy a román nemzettel, illetve az erdélyi románokkal (tehát nem Románia politikai aspirációival) szemben hangoztatott magyar negatív sztereotípiák használhatatlanok. Már Zilahy Lajos előszavában is ott van ez a törekvés.
A kötet első megjelenése óta eltelt nyolcvan év alatt a történelmi hangsúlyok máshová kerültek, és a minket körülvevő országok jó része is megszűnt, átalakult. A velük való viszonyunk a többségükkel megfordult, és a közös múltról is máshogy tudunk beszélni. Számunkra, a határ két oldalán élő magyarok számára egyértelmű, hogy nem mondhatunk le egymásról. Ez az összetartozás Trianon századik évfordulójára magától értetődővé és erőssé vált. Emellett a szomszédos országokkal az összetartozásunkra tesszük a hangsúlyt, amit kifejez a centenáriumra készült Kossuth téri emlékmű is, amely nem a nemzeti összetartozás, hanem egyszerűen az összetartozás jegyében született.

2020. november eleje

Makkai-Arany Ágnes, író