Nem kell, hogy a fényképész gu-nyorosan, értelmesen nyúljon a sztereotip témához. A jámbor, tisztelettudó ámulatis megteszi, kivált a leghagyományosabb témáknál. Semmi sem áll távolabb mondjuk Avedon árnyaltságától, mint a magyar származású Ghitta Carellnek a Mussolini-korszak nevezetes alakjairól készített képei. Ezek a port-rék ma mégis éppoly bizarrnak tetszenek, mint Avedon fotói, és jóval több bennüka szürrealitás, mint Cecil Beaton szürrealizmustól áthatott, ugyanebből az időből szár-mazó fotóiban. […] Carell naiv cinkossága, mellyel eleget tesz az olasz generálisok, arisztokraták és színészek óhajának, hogy a fényképeken szilárdnak, kiegyensú-lyozottnak, elragadónak mutatkozzanak, keményen és precízen leplezi le az igaz-ságot. A fotográfus tiszteletteljes magatartása érdekessé teszi ezeket az embereket,az idő pedig ártalmatlanná, túlontúl emberivé.”
Susan Sontag: A fényképezésről