– kérdeztem. Makogta, hogy akkor legalább szűkebb plánokat használjak, hogy ne vegyék észre… Mit is? Hogy hol játszódott a magyar történelem? Hogy a mi határaink természetes határokhoz igazodtak? Maradt minden úgy a filmekben, ahogy kell.
Az elszakított országrészeket tőlem nem tudták elszakítani. Igaz, a rendszerváltásig, értsd: a fölszabadulásig Horvátországon és Ausztrián kívül egyikben sem jártam igazán. Nem akartam szomorú lenni. Na, de azóta! Bármelyikbe megyek, otthon érzem magam. Otthon is vagyok mindegyikben. Sokszorosan érintetten. Horvát és magyar gyökerű apai nagyapám miatt, aki életének javát Pozsonyban élte le, felesége, nagyanyám miatt, aki szlováknak született lengyel beütéssel, de nagyapám iránti szerelme magyarrá tette, anyai nagyapám miatt, akiben székely és örmény vér keveredett, és az ő felesége, a másik nagyanyám miatt, aki csallóközi magyar család gyermeke volt. Elszakított országrészeket képviseltek mind a négyen. Az erdélyi és csallóközi ág él és virul, ők tesznek róla, hogy a vérem ne fogyjon el.
Azokban a kis hazákban, ahol nincsenek családi gyökereim, Szerbiában, Kárpátalján, Várföldön, ott is élnek magyarok. És ahol magyarok élnek, az mind az én világom kiterjesztése.
Felmenőim jó magyarok voltak, vagy jó magyarrá lettek. A horvát ősök, akik a közös hazát védték
a török ellen; tiroli osztrák szép-nagybátyám, aki sógorával, szépapámmal együtt harcolt 1848/49-ben
a magyar szabadságért és sok évi börtönt is szenvedett érte; lengyel szépapám, 1831-ben Ostrołękánál Bem segédtisztje, aki már magyarországi lakosként ajánlotta föl szolgálatait a hazának; Szamosújvár alapítói. Ők is magyarságra neveltek.
Jankovics Marcell
