Új szemléletű, hiánypótló munkát tart az olvasó a kezében. Ugyanis az 1990-es rendszerváltozás után huszonhét évvel sem született eddig olyan irodalomtörténet, mely elfogulatlanul, értékelvi alapon igyekezne bemutatni a 20. századi magyar irodalmat az olvasóknak. Valamint olyan sem, amely az országhatárokkal szétszabdalt, nyelvileg, kulturálisan azonban egybetartozó Kárpát-medencei magyar irodalmat természetes egységnek fölfogva a maga teljességében mutatná be.
1920 óta a magyarországi irodalom nem egyenlő a magyar irodalommal. Az elszakított nemzettestek különböző utódállamokba kerülve a közös alapproblémán – kisebbségi lét – felül más és más léthelyzetben találták magukat, ezért speciális válaszokat kellett adniuk. Így vált kényszerűségből önállóvá az erdélyi irodalom, és ezért indult el az önállóvá válás útján a délvidéki, a felvidéki és a kárpátaljai magyar irodalom is.
Közel száz éve már, hogy nem tanítunk egyetemes magyar irodalmat, és ez az oka annak, hogy megszűnt a Kárpát-medencei magyarság közös műveltségstandardja. Az elszakított országrészek magyar írói, költői a szocializmus bukásáig teljes egészében, az utóbbi negyedszázadban csak részben, de ismeretlenek maradtak egymás és a nemzet számára. Kirívó példája ennek a Kárpátalján vagy Délvidéken a két világháború között keletkezett magyar irodalom tanításának teljes hiánya. Kezdetben az internacionalizmus, később a kozmopolitizmus jegyében épp azokról feledkeztünk meg, akik szülőföldjükön maradva az ott élő magyar nemzettest lét- és sorsproblémáiról írtak. Ennek fényében nem lehet más a célunk, mint – legalább irodalomból – helyreállítani vagy létrehozni egy közös műveltségstandardot. „Ahogy lehet.”
