Ég Föld Víz

Az égitestek, az évszakok, a napszakok járása, a hegyek, dombok, lankák, vizek, fák, füvek, virágok mindenkor eleven rajza jelenik meg verssoraiban. Ezek a gondolatainak elindítói, érzelmeinek megtestesítői, életeseményeinek szimbólumai. A költő elsődleges ihletforrásaként írja le valóságos jelenségüket, színeiket, szépségeiket, az univerzum mozgásával, fényeivel, árnyékaival együtt mozgó létezésüket. Pontosan érzi, hiszi és tudja, hogy emberi világunk jelenségeibe is bele vannak kódolva ezek a látszólag háttérben zajló, valójában mindent hordozó, meghatá­rozó adottságok: Márton Júlia nem csak néz, de lát is, nem csak átél, de ért is. Szemléletében felfedezhetjük a természeti ember, a természet adottságait, ajándékait ismerő és használó ember, és a mindezekből újat formálni képes alkotó ember jellemzőit. Nem csak az agyag, a kő tulajdonságait ismeri, amire iparművészként szüksége van, de a szavak lehetőségeit is: könnyű kézzel formáz ritmust és rímet, és gyúrja bele friss szemmel megfigyelt élményeit a versek lírai anyagába, maradandóvá formázott varázslatába.