Természetesen nem helyezem a fejedelem szépirodalmat és történetírást ötvöző önéletírását egy szintre a Szentírással, a kettő mégis hosszú ideje hasonló szerepet tölt be az életemben, hiszen Rákóczi történeti-világi írásműveit oly mélyen és hitelesen hatja át keresztény hite, hogy valódi iránytűként szolgálhat minden Krisztus-kereső ember számára. Rákóczi azonban nemcsak e tekintetben igazi példakép, hanem azért is, amiért elsősorban ismerjük őt: a magyar történelemben játszott meghatározó szerepéért s az amögött húzódó személyes áldozathozataláért. Nemzeti nagyjaink közül ugyanis kevesen kockáztattak és vesztettek annyit a magyar szabadság ügyének felkarolásával, mint ő, az ország első számú főura és legnagyobb birtokosa, a legnevesebb hazai családok politikai örökségének egyszemélyi letéteményese. Egyúttal kevés politikai vállalkozás kecsegtetett kevesebb sikerrel, mint amelybe Rákóczi kezdett bele 1703 tavaszán. A közel két évszázadnyi szüntelen háborúskodásban kivérzett ország nem volt abban a helyzetben, hogy a siker reményével háborút vívjon a kor egyik legerősebb hadseregével bíró Habsburg Birodalom ellen. Miért vállalta mégis magára a lehetetlennek látszó küldetést az alig 27 éves fiatalember? A döntés mélyebb lelki összefüggéseit csakis visszaemlékezései alapján érthetjük meg, melyekben az író kendőzetlenül tárja fel legféltettebb titkait is: a hazaszereteten és a belé nevelt kötelességtudaton felül a gondviselésbe vetett eleven hite vezérelte Rákóczit. Egy elkötelezett és empatikus lelket ismerünk meg benne, aki karizmája, szónoki és szervezőképessége révén a rendkívüli kihívások közepette is valódi államférfivá és katonai vezetővé érik. Lépéseinek zsinórmértékéül eközben mindvégig rendíthetetlen istenhite szolgál. Nem is marad el az eredmény: végbemegy a lehetetlen, a néhány tucat fegyelmezetlen parasztkatonából hetvenezres haderő lesz, mely az ország nagy részét felszabadítja, s nyolc éven keresztül dacol a labanc túlerővel. Bár maga a főszereplő nem így élte meg, a szatmári béke végül összehasonlíthatatlanul kedvezőbb viszonyok között hagyta az országot, mint amelyek a háború előtt jellemezték. Mindezért azonban a fejedelemnek személyes tragédiák sorával kellett fizetnie. Roppant birtokait, teljes vagyonát elveszítve örök bujdosásba kényszerült, feleségét sosem látta többé, fiait ellenségei nevelték fel. Hányattatás, nyugtalanság, balsikerű politikai vállalkozások, majd a száműzöttség és tehetetlenség keserűségébe való beletörődés jutott osztályrészül annak, aki élete végéig minden tekintetben fejedelmi életet élhetett volna, ha nem áll a szabadságmozgalom élére, vagy ha a fegyverletétel után hűséget esküszik Bécsnek. Rákóczi azonban a maga útját járta, vállalta sorsát. Nagysága nem hadvezéri, s még csak nem is államszervezői képességeiben áll elsődlegesen, hanem a nemzettársai sorsa iránti személyes felelősségérzetben s az ebből fakadó áldozatkészségben. A nemzet ügyét azért tudta mindvégig maga elé sorolni, mert vallotta, utolsó órájáig, minden lelki és fizikai megpróbáltatáson és gyötrelmen keresztül is, hogy nem ő maga az élete ura: „nem hiszi magát másnak, csupán testtel bíró eszköznek, és sem a balsors eljövetelekor nem szorong, sem a szerencse beköszöntekor nem fuvalkodik föl.” Ezért lett Rákóczi számomra személyes példakép, mérce, melyhez közéleti munkám során is igyekeztem mindvégig tartani magam, s ezért véltem fontosnak, hogy a legnevesebb kortárs szakemberek közreműködésével megszülethessen említett műveinek jelen kiadása. Legyen a fejedelem életútja minél többeknek bizonyíték és remény, hogy ha tiszta szívvel vezetik, Magyarország képes a csodákra.
Magyar Levente
