„A nap sugarai átvillantak a kert sűrű lombjai között, igéző fénybe vonva a romos szobrok és szobrocskák kopott márványát. A kislány, aki én voltam, akkor is ott bóklászott, mint mindennap reggel, délben és este. Úgy 1947-et írtak a naptárak.
Amiben léteztem, azt a saját békém burkának hívom, és azóta is próbálom megtartani, hisz ebből fakadt akkor és azután is a bátorságom, amit Isten kegyelmének tartok. Mert békében lenni önmagunkkal, bátornak lenni és szeretni a szabadságot, az jó. Már akkor sem foglalkoztam piszlicsáré ügyekkel: meg kellett lesnem, hova bújnak a bodobácsok, meg hogy hová kódorgott el a kutyám, akit csak úgy felszedtem valahol. Ukus. Így hívtuk. Fekete kis korcs volt, minden felfedezőutamon elkísért. Még a cuclimat is közösen rágtuk. Ha valami érdekelt, a cumit izgalmamban kivettem a számból, Ukus bekapta, ha visszakértem, visszaadta. Kis zöld ruhámban olyan voltam, mint egy rejtőzködő manó. A ruhámat amerikai ejtőernyőből varrta Ómamám, aki egész ifjúságomban varrt nekem – lepedőből blúzt, táskából cipőt, pokrócból kabátot –, hogy csinos legyek, a nyomorúság ne ordítson rólunk.
A Görögtemplom utcai házban nem volt sok gyerek, ha néha előbújtak, játékaikban nem vettem részt. Örültem, hogy vannak, de nem tudtam velük játszani. Abban az időben tanultam meg keservesen, hogy ne másnak feleljek meg, csak önmagamnak, s az ösztöneimre mindig figyeljek oda. Életem első vétke: volt egy babám, Tolja. Egy kedves orosz asszony varrta nekem rongyból.
A sok hurcolástól kopott és piszkos lett, és az egyik délután a gyerekek kicsúfoltak az udvaron, hogy milyen ronda babám van, mire én hűséges társamat mérgemben a villa repedt nyárimedencéjébe dobtam. Rögtön megbántam, rohantam Ómamához, hogy segítsen kihalászni, de mire visszamentünk, Tolja eltűnt. Ma is sajnálom. Nem is vett rá aztán soha senki, hogy barátot, bármely okból, elhagyjak.
Hogyan keveredtem a Görögtemplom utcába, Kolozsvárra, Romániába és a világra?
Hát úgy, hogy volt egy nagymamám…”